2013. március 24., vasárnap

MÁRCIUS HAVA



Szokatlan hideg jött március közepén
Mikor az alkotmánymódosítást elfogadták
És elfogyott a tüzelő Liszkán Patán Vasváriban
És az uzsorások az Avason
Százszázalékos havi kamatra kölcsönöztek
kenyérre fára zsírra akármire

Hó lepte be a kihűlt kéményeket
A krókuszokat a kocsikat az úton
Kemény hideg lett egyszerre kinn s benn
És a hatalommegosztás fékei súlyai
Csikorogva csavartak kificamodott ízületeket
Csontok recsegése a fagyban a sebekre
Alvadó fekete vér
És furcsamód a fehér sixtusi füst
Egy Ferenc nevű jezsuitát hirdetett

Hideg volt és a zsarnokölés napján
Kérgesre fagyott a forrongó emlékezet
A tompaság hava körös-körül
Mindent betemetett

És hó lepte be azt a köpenyt is mely alá
Rejtve az ellopott koronát
Valaki vigyorogva szaladt föl a parlamenti lépcsőn
Leült kirakta maga elé s nézte
"Hol zsarnokság van ott az van de hol
Van itt zsarnokság Miattuk hull a hó
Miattuk húzzuk a csigákon feszülő köteleket
És forgatjuk ezt a húsdarálót
Míg a vasról elénk csöpög a zsír a vér"
Lábát az asztalra vetve fogta a koronát
Nézte nézte mint Hamlet a koponyát
"Hatalmon lenni vagy nem lenni ez a kérdés"
Egyedül volt
Kíváncsiságból az aranyba harapott
S körmével piszkálni kezdte a színes köveket

2012. december 2., vasárnap

FÉRFIKÉPMÁS


 

 

 

Úgy érzi, visszafele él. Nem érti, mi okból, célból, de egyszerűen mintha hátrafelé haladna: egyáltalán, soha föl nem foghatta, minek mi volt az oka, mi lesz a célja. Tapasztalataiból nem okult. Nem vált okosabbá, hiába okoskodott, hiába akadékoskodott. Tényleg, az okozatiságnak ebben a világában valahol fönnakadt, megrekedt, mint a légy a pókhálóban; és most pont ezen van fönnakadva, pont ezen és épp most, igen! Különös… Más elfoglaltságot is találhatna. Mégis: valami húzza-vonja visszafelé, mintha visszafele élne, nem előre. Hogy lehet ez?

 

Végül a könnyűség volt – de előtte az a végtelenül lassú perc, amikor a másikat, a másik rémült arcát meglátta – és közben vagy előtte, valószínűleg pont előtte, a szélvédő kis kockákra robbanó biztonsági üvegének milliónyi darabja, mint egy lassított felvételen – és mindez néma, néma csöndben. Előtte meg: ahogy a szembejövő kocsi a semmiből felbukkan, nem a nemlétből persze, hanem az ő figyelme hiányából, könnyelműsége holtteréből; ő nem érzett rémületet, nem úgy, mint az ott túl az üvegen, ő inkább beletörődést érzett, aha, mindig mondták, ne előzgessél így, ahogy most is, ki, be, ki, be, aztán kettőt-hármat egyben és vissza a sorba, aztán újra ki…

 

Tizenkét óra harminckettő volt, amikor a műszerfalra nézett, visszaváltott, gázt adott, érezte, ahogy a tehetetlen tömeg engedelmeskedik a forgatónyomatéknak és nézte, ahogy a kilométeróra gyors ütemben emelkedik nyolcvanról száztíz felé, mielőtt fölnézett volna.

 

Egészen a város elejéig gyér volt a forgalom, csak ott az egymást követő két falu határában kezdődött az idegesítő, lassú kocsisor, hétvégi sofőrök, kalaposok gyászmenete, amit türelmetlenül előzgetni kezdett. Előtte az autópályán száguldott, azután a bekötőútra tért, tagjaiban a lendület és a felfalt távolság mámora, kinn a könnyű párában dér és kopasz fák. Ugyanaz az út, mint mindig, minden második hétvégén, már évek óta. Jobban ismerte ezt az utat, mint az ország bármely részét, a fővárost kivéve persze, a szétágazó és egymásba torkolló belvárosi utcákat, ahová pont annyi évvel azelőtt költözött, mint amennyi ideje ezt az utat járja. Hét évvel ezelőtt takarodott el a nő tekintete elől, akit előtte szeretett. És a gyerek, a kéthetenkénti oda-visszaút oka és tárgya, már másodikos, tűnődik, miközben Mozartot hallgat és előz. Észre se vette, hogy tűnődik, előz a bekötőúton, észre se vette, hogy rákanyarodott, betonút, táblák, kormányzás és forgatónyomaték – majdnem annyira ismerte ezt az utat, mint lakása ajtaját, küszöbét, a helyet, ahová a cipőit rúgja, a kávéfőzőt és a tükröt, amelyben borotválkozás közben nézi az arcát. Az arcot, amihez hasonlóan ez az út volt az, amit az összes megszokott út közül a legkevésbé ismert. Nem, ez nem logikus. Gondolatai nem nyertek rendezett formát, emlékek szöktek elébe és lefoglalták a rutin-vezérelt elme megüresedő tartományait: másodikos, pedig csak tegnap volt, hogy minden második hétfőn ő vitte oviba; hogy meggyógyult abból a vírusfertőzésből, ami miatt kórházba kellett vinni és ő maga egy hétre újra a városba költözött, hotelben lakott a várost átszelő főúton, és a hotel aljában levő étteremben minden nap együtt ebédelt a nővel, akit valaha szeretett. Furcsa volt most ilyen rendszerességgel és meghittséggel együtt lenni vele; mintha tegnap lett volna az is, amikor bement a gyerekhez, aznap éjszaka, amikor elment, megpuszilta és a gyerek meg se rezzent, és ő úgy érezte, kivágják, kitépik belőle egy nagy darab húsát, a tüdeje egy lebenyét, vagy a gyomrát, de hát hogy vihette volna magával? És a gyerek aludt tovább, nagyon jól tette, működik az öntudatlan önvédelmi rendszere, máskor ennél kevesebbre is fölriad, de most a túlélés a tét, hiszen ha fölébredne, mihez kezdhetnének egymással? Mást se tud mondani, mint apu, anyu, vau-vau, lámpa… Az előszobában két koffer állt, benne mindene, amit magával akart vinni. Szerencsét próbálni megyek a fővárosba. Gyors döntés volt: elköltözni, kizárva annak lehetőségét is, hogy a nő megbocsásson. Kirúgni egyidejűleg a nőt, aki miatt. Egyszersmind hátrahagyni a várost, a cégét, ahol eddig. És ezután: föltenni mindent egy ismeretlen befutóra. Fölkelt a gyerek mellől és kiment. Éjszaka volt.

 

Árulások sorozata, szokta olykor megállapítani. Már amikor eszébe jut. Áttekeri a rádiót a nyálas slágerről Mozartra, épp egymás mellett laknak az éteri hullámok közt, áttekeri, mert a sláger kábé tíz éves és régi dolgokra emlékeztetné, ezért most úgy érzi, idegesítené, áttekeri az öröklét hullámaira, mert ez a zene megnyugtatja. Árulások: a gyerekkel szemben, aki ennyit kap belőle. Hétvége Pesten, a nagyszülőkkel. Egy tengerparti hét. Prága tavasszal, Barcelona ősszel. Mulattatja, hogy a gyerek még pont kicsi ahhoz, hogy értékelje mindazt, ami miatt pont ezeket a városokat érdemes. Jövőre olyan helyre viszlek, ahol az oroszlánok szabadon kószálnak, nem egy hétre, kettőre. Lekésett ovis ünnep. Meg a szülinap is, helyrehozhatatlanul. Meg az éjszakai futás. Meg a nő, aki miatt, akit tágas irodája asztalára tett gyöngéden, mintha szeretné; és vele egy gondolatban, egy mondatban a nő, akit miatta elhagyott. Az első görbe utak, mialatt az asszony otthon babázott, csak a gyerekkel volt elfoglalva, meghízott és ápolatlannak tűnt; először csak egy árnyalatnyi árulás. És színlelés és már árulás volt talán a szülés körüli sürgés-forgásom is, az öröm mögött húzódó tanácstalanság, apuka leszek, akármit is jelent ez. Még a házasság-dolog is. A feleségem, ízlelgette. Árulás lett belőle, nem vette el. A szerelem elárulása, hiszen azért mindenekelőtt az volt: szerelem. Az csak igaz volt?

 

Délben a hírek (a nyálas sláger előtt). Hidegen hagyják, pedig általában bosszantani szokták, mintha felelősséggel tartozna tartalmukért: parlamenti képviselők tüntetnek a parlament előtt; jobboldali konzervatívok szociális programja; baloldaliak kemény megszorításai; hazugságok megválogatása kifelé, befelé; megélhetési antiszemiták. Átkapcsol, de hírek mindenhol, nem lehet előlük menekülni, végig kell hallgatni. Kétezer-tizenkettő ellen tüntetnek maja hagyományőrzők, az unió ellen lázadnak az unió haszonélvezői, és így tovább. Hírek. Csupa kommunikáció, megrostált szavak a tények megnevezése helyett.

 

No, igen, a tények. Kergesd ki őket az ajtón, visszajönnek az ablakon! De mik is a tények és a tények összefüggései, morfondírozik a hírek szavaitól elszakadva, ahogy szokott, pillanatok alatt villogtatva cikázó gondolatait, a tények! Gondolatai összesűrűsödnek és belső szemei előtt egy hatalmas perzsaszőnyeg teljes képe jelenik meg olyan részletességgel, hogy azt hihetné, saját szemével látta, pedig biztos hogy nem: vörös, indigó, égszínkék és arany. Nem valóságosan, mert a valóságban soha nincsenek a részletek és az egész ennyire egyben! Folyton létesülő és elenyésző események vannak, pillanatnyi dolgok, melyek közt az összeköttetést csakis valami tőlük különböző elv biztosítja – és összefüggések, melyek közt a tények apró csomói elvesznek. Patak csobog, a tények a múltba bukdácsolnak, mint a hullámok, a patak, a hullám, a csepp, a végtelen oszthatóság, időben-térben-anyagiságában, de a végtelenbe tartó osztás rajtunk, életünkön nem segít. A múltat akarjuk megérteni, de a múlt nincs. Legfeljebb volt, hat, kísért, mert a múlt halott. A sérelem is, a szégyen is, a csalás és az árulás is: volt, nincs. A vágás, amit a kenyérvágó kés a női kézen ejt, nincs többé, a seb van, igen, makacsul, eltüntethetetlenül, de az már csak nyom, mint az ő térdén a seb, amit motorozás közben szerzett. Sebek, igen, de nem a múlt, hanem a mód, ahogyan viszonyulunk hozzá. A seb jövője? Gondolj csak, fűzi tovább az időjárás-jelentés alatt, gondolj a múltra-jövőre az árucsere-viszonyok szemszögéből. Vegyünk egy tonna búzát, egy asztalt vagy egy szőnyeget, ugye. Termék, termék, a múlt terméke, de rabja-e? Mi határozza meg értékét? A belefektetett energia, a vetés-aratás ára, bére, a fa, a gyapjút csomózó kezek mozdulatai? Egy frászt, nincs koherens összefüggés! A kereslet-kínálat vektorai, a várakozás, a konjunktúra, a válság. Vagyis a jövőhöz való viszony: maga a jövő. Ergo egy seb értékét az adja meg, mulattatja magát immár öncélúan, az igazság szomja nélkül, az, hogy mit várhatunk tőle. A gyógyulást? a megváltást? vagy a halált?

 

Lassan le fog térni a pályáról. A két sáv enyhe ívbe görbül, a mesterségesen rekultivált táj semleges, akárhol lehetne, ahol autópályákat építenek. A luxusautó zajtalanul száguld. Az órára néz: mindjárt dél lesz, híreket fognak mondani, ha véget ér Tony Bennett és Amy Winehouse giccses duettje, ez a termék, egy be-nem gyógyuló alkohol-seb és egy begyógyult heroin-seb elegye, amin a szórakoztatóipar keresleti és kínálati vektorai mérik, mit is ér az élet. De a gondolatmenete még nem tart itt, illetve amikor majd elindul, szükségképpen máshová ér, hisz a szám addigra lecseng, a hírek következnek. Bár lehet, hogy tarthatna itt, ha nem akadna el folyton, ha nem lenne az a zökkenő, amikor ő maga a tét és nem a mások élete, ha nem úgy lenne mindig, hogy ilyenkor egyszerűen elkalandozik. Védekezésképpen? Mindig így tesz. Lelki gazdagsága jeleként értékeli, hogy elméjében nincs üresjárat, folyton megy a műsor, egyre csak jár valami az eszében. Királyok luxushóbortja ez, úgy véli, a bölcseké, az olyan észlényeké, akik megengedhetik maguknak a parttalanul özönlő gondolatmenetek áradatát, mert van belőlük bőven, lekerekített tézisekre viszont azoknak van szükségük, akik szükséget szenvednek, a lelki szegényeknek kellenek a megfogalmazott dogmák, én ellenben, állapítja meg, a befejezetlen teóriák és a befejezhetetlen gondolatfolyamok bölcse vagyok.

 

Pedig tudja jól, hogy ez csak álca, magyarázat, leplező duma. Valójában úgy él, mint aki visszafelé halad, keresi az összefüggést a tapasztalatok, a tények között, hiába, továbbugrik, megint próbálkozik, kötéltáncosként lebeg az ellentétek fölött – mégse zuhan a mélybe, nem zuhanhat, a gondolatok ugyanis, csakúgy, mint a múlt tényei: nincsenek. Az ötletek, azok igen, azok vannak, pont mint a kereslet-kínálat törvényei és tényei, vannak, hatnak, motiválnak, gátolnak, irányítanak, láthatatlanul. Az ötletek a jövőből élnek. Ő is a jövőből él, hiszen ötletekből él, amióta az eszét tudja. Azokból élt a sulik elvégzése óta, sosemvolt házassága előtt és alatt is és kivált azokból él, amióta a fővárosba költözött, az ötleteiből csinált karriert. Épp ezért képes arra, hogy bármikor mindent maga mögött hagyjon: ő nem halmoz föl, nem épít kockáról-kockára, hanem skiccel, vázol, előrefut; félig a jövőben él, fél lábbal mindig ott van, ugrabugrál, és mialatt mások kidolgoznak, megvalósítanak és azt hiszik, amit létrehoznak, az van, addig ő már rég messze jár, neki ha valami kész, az nincs is, ő már kinn van a következőnél, a kész siker-kudarc-akármi: már múlt, nincs, teher, nincs rajta mit pezsgővel ünnepelni vagy borral gyászolni, milyen fölszabadító ezzel szemben mindent magunk mögött hagyva az újat keresni, hagyva a régit a régieknek, hogy együtt süllyedjenek, merüljenek a nemlét képtelen és összefüggéstelen antivilágába, ehelyett szabaddá válni az újra! A jövő, csak ott van szabadság! Hogyhogy most mégis mindez visszafelé?

 

Talán mert az utóbbi években annyira rabul ejtették a keleti szőnyegek mintázatai. Most harminckilenc éves, és be kell vallja magának, soha semmi kész és befejezett nem bűvölte el ennyire, mint a Kelet kézműves-termékei, legyenek akár milliméter-papíron előrajzolt kifinomult városi műhelyek termékei vagy emlékezetből szőtt-csomózott falusi, nomád szőttesek. Még a bárdolatlan, esetleges, színüket, mintázatukat váltó szőnyegek is mintha valami kozmikus rendezettséget sugallnának, nyers, paraszti-pásztori igazságokat. Úgy böngészi ezeket a gyapjúba-álmodott színes motívumokat, mint egy titkosírást, melyből bizonyos összefüggéseket meg kell értsen. Mint valami térképet, amiből megtudhatja egyszer a honnan és a hová titkait. Mint egy-egy rejtélyes kapcsolási rajzot, építési tervet, amit ha megfejt, fény gyullad, vagy a labirintus végére ér, a film elindul, a kockák a berregő masina vetítőjén összeállnak, ami széteső, egyedi, képszerű volt, most megelevenedik és lepereg a film előre, vissza, mindegy, csak végre értse, érezze, érzékelje, nem is igen tudná megfogalmazni, mit, a súlyát, az ízét, az illatát… Zavaros dolog… Cigarettára gyújt és észre se veszi, hogy mindez megint csak a dolgok elhárítása, a lehetséges válaszok elhessegetése, idegen színek, ízek, szagok fölkapása, beszippantása, pótcselekvés. Pont mint a cigaretta: pedig roppant elegáns, ahogy dohányzik, puszta élvezetből, mert nem rabja a nikotinnak, mégis öröm nézni, olyan, akár egy cigarettareklám. A cigi szabaddá tesz. Meghagy magányosnak, igen. Olyannak, mint ő maga. Sikeres. Az arcvonásai markánsak, itt-ott egy-egy barázda, a friss levegő gyakori érintését hordozó barna bőr, amit a deresedő, de nem ritkuló rövid haj keretez. Teste hajlékony, kisportolt. Akármihez kezd, jól áll és jól megy neki: a squash, direkt gyengén szervál, hogy magára húzza az ellenfelet, aztán jön egy kemény és egy lágy és beküldi a srácot egyszerre két sarokba, na mi lesz? A sí, a vitorlázás, a hegymászás, a szörf. Egy kép, ahogy a via ferrátán a semmi fölött megáll, hunyorog, jaj, kisfiam, hallja az anyja hangját, nem fáztál ilyen alulöltözve abban a hidegben? És tud táncolni és bírja az italt is és a cuccot is, ha épp cuccozni hívják a haverjai, persze. Könnyű neked, hallja nemegyszer, neked minden olyan magától megy.

 

Lehet, hogy ez a baj? Ez a magától értetődő könnyedség? De hát tehet ő arról, tárja szét a kezét, hogy mindig akkor és úgy csinált valamit – médiát, reklámot, akármit –, amikor és ahogy az nagy dobásnak számított? Hogy unalmában akkor szottyant kedve bedőlt jelzálogos ingatlanokat kivásárolni, amikor olyan volt a kereslet, hogy szinte szégyellte már hasznot, amit húzott belőlük? Tehet arról, hogy időben, jóval a válság előtt váltott és most mindenki, kormányzati szinten is, kajálja az informatikai szarságait? Hogy most már akkor is megél a vagyonából, ha élete végéig nem csinál semmit? Szép vagyok és gazdag és boldogtalan, teszi vissza a kezét a volánra.

 

Tizenegy huszonötkor a benzinkúton fölnyitotta a csomagtartót és még egyszer átnézte a szatyrokat, a díszes namivanbennéket, a rejtelmes dobozokat. Nagy dolog ez! A nőnek, akit valaha szeretett és akinek az új pasija épp dobbantott, no meg a kis másodikosnak olyan szentestéje lesz, mintha rendes család lennének! Szőnyegeket is visz nekik, persze, beszűkült tudatállapotában úgyse jut más az eszébe, minek alakoskodna, a nőnek egy különösen finom régi, piros tükrű tabrizt, épp helyénvaló, a giccsen innen maradó rózsaszínekkel és zöldekkel, a gyereknek meg egy szemkápráztató kis selyem ghomot. Meg mellé ezt-azt. És ott lapulnak a szüleinek szánt ajándékok is, az út karácsony másnapján hozzájuk is elvezet és talán vele jön a nő is, akit szeretett; és huszonhetedikén meglátogatja régi barátját, akivel a gimit és az egyetemet is együtt nyomták és együtt vágtak bele az első vállalkozásukba, ő otthon maradt, falun, ahogy viccelődve hívja, de azért van ebben némi lehangoltság, épp ezért kap egy hatalmas kertet, egy bakhtiart, úgyis mindene a kertészkedés. Ez a szőnyeg olyan szép, hogy eszébe ötlött, hogy mást ad helyette, de aztán erőt vett magán: pont így ajándék az ajándék, ha lemondással is együtt jár, igen. Hát, minden megvan. Fölnyitja a csomagtartót, átáll a parkoló-részre, fizet, újságokat nézeget kényelmesen, teletölti, kösz, menni fog egyedül is, beáll a kúthoz, lehajt, lassít – visszafele él.

 

Izgul persze, mint mindig, hogy is lesz a gyerekkel. A gyerek szemében ő mindig valamiféle félisten volt, legendás hős, meg kell hagynia, a nő, akit szeretett, soha nem hangolta ellene, noha lett volna rá oka elég, hogy ha nem is direkt, de önkéntelenül ráterheljen valamit kettőjükből… De nem, a gyerek rajongott érte, habár mint szülőnek tulajdonképpen semmi tekintélye nem volt a szemében: meg se próbált engedelmeskedni és ő meg se próbálta hajlítani a gyerek akaratát és bár így mindig béke honolt köztük, a férfi néha bánkódott, hogy nem igazi apa, és olykor föl-fölidézett egy-egy jelenetet, amikor megriadt a gyerek akaratosságától, megtört, megfutamodott. Mint például a strandon, amikor indultak volna, az a hiszti a felöltözés és a homokos szandál körül, három bögyös csaj vihogásának kereszttüzében. A kastélyhotel étterme, ahol a gyerek mintegy véletlenül, akaratlanul, mindig nagyon hangosan beszélt, úgyhogy az utolsó vacsora – pont középen kaptak helyet, gyönyörű terítékek, finom zene – botrányba fulladt, fölrángatta a szobába, majd esetlenül, bűntudattól marcangolva és attól reszketve, hogy a gyerekben ez marad meg, visszakönyörögte a sértődött csöppséget az asztalhoz, és nézte, ahogy teletömi magát krémes süteményekkel. Annyi azért megjegyzendő: ő se hibáztatta a volt feleségét a gyerek látszólagos neveletlensége miatt. Bár nem tud sokat az emberi lélek mélységeiről, azt valahogy kiszagolta, hogy nem a nő tehet róla, meg persze nem is a gyerek.

 

Kimaradok az életéből, gondolja, és nem úgy, ahogy az ovis záróünnepről lemaradtam, hanem lényegében. És ezt nem foghatom a közlekedésre, a rossz időjárásra, a távolságra, sem a nőre, akit elhagytam, sem aki miatt, kimaradok, és ezt a zavaros, széteső mozaik dacára, ami a múlt képe, csakis én vállalhatom, mert a felelősség, ha nem is értem pontosan, miért, mégis engem terhel. És hiába vizslatom a jövőt, itt az ötletelés nem jön be: minél inkább előrefutnék, annál inkább vissza. Egyre élesebben jönnek föl a legrégebbi évek, vádlón, amikor kellettem volna, minden nap, folyamatosan. Amikor szükség lett volna rám, de folyton más dolgom volt és kimaradtam. Gyakran fél, hogy akkor régen olyan titkos és mély sebet ejtett a gyereken az ő hiánya, ami gyógyíthatatlan és egyszer csak megnyílik majd és vérezni kezd és ő se, de senki más se tehet ellene semmit. Babonás bűntudat gyötri, valamiféle büntetéstől retteg, amiért ezt tette. És attól tart – ez lesz a legrosszabb, ami elképzelhető –, hogy senki se fogja tudni, hogy mindez miatta van, hogy a gyerek miatta beteg, deviáns, perverz… A seb valamilyen rejtekúton kifakad, kiutat talál és akkor már késő lesz. És ő maga se lehet biztos benne és a gyerek még csak nem is sejti, hogy őmiatta van, csak szenved a betegségétől vagy magányától vagy kapcsolatai tönkremenetelétől, és ő maga csak találgathatja, jogosan ostorozza-e magát amiatt, hogy akkor nem volt ott.

 

Nincsenek barátaim, szokta mondogatni magának keserűen. Csak csodálóim meg üzletfeleim, munkatársaim és versenytársaim; rossz ez, elismerem, nem tudni kivel átbeszélni ezeket a rejtett és rejtegetett dolgokat, legalább utalásokban, közhelyesen, mindazt, ami bánt, amitől félek. Az otthoni barát sem segít: rég beleragadtak valami rosszul értelmezett férfiszemérmességbe, ami megakadályozza, hogy a lényeges dolgokat megvitassák. És hogy mért nincsenek barátok, mért nincs senki, az persze egyenesen következik abból, ahogy a múlthoz-jövőhöz odaáll: valahányszor vált és kilép önnön életéből, mindannyiszor maga mögött hagy minden kapcsolatot is, nem csak a cégeket, amiket fölépített, de az embereket is, könyörtelenül. Csak a szülei maradtak régről, meg az otthoni haver. Ők vannak, kikerülhetetlenül. De mindenki máson képes átlépni anélkül, hogy csak ránézne – persze hogy eltűnnek, nem ezt akartad? Voltak – nincsenek, akár a tények: élnek még bizonyára, de csak mint testben lakó holt lelkek, akik valójában rég a feledés alvilágában tanyáznak, s közben nem tudnak róla. Aki pedig marad, az üzletfél, csodáló, haszonleső, csupa olyan, aki vár valamit tőle.

 

Mindezt azonban csak magának beszéli be, a valóságban hemzsegnek körülötte az emberek. És persze a nők is, szeretik, szereti őket. A régiek, az újak, mind újabbak. Szeret kefélni, így hívja magában a dolgot, és megnyugtatja, hogy példának okáért Grass vagy Roth se finnyáskodik, amikor ezt a témát érinti. Az elköltözése előtti héten, a botrány kirobbanása előtt két nappal, nézte azt a másik nőt, ahogy pihegve öltözködik kefélés után, ahogy fölkel az ágyból, ahol, vagy az asztalról, ahol; előtte hónapokig fantáziált róla, míg végül megengedte magának, magyarázat nélkül, tudta, mit érez a másik és ez könnyű prédává tette, úgy csinált, mintha ő is, pedig jól tudta, hogy. És közben a nő, akit szeretett, otthon babázott, pelenkázott, szült, terhes volt és várt rá, hisz sikerült! De a valóságban lehet, hogy az határozza meg a kereslet-kínálat törvényeit, hogy hányan vágyakoznak rá, hogy megkefélje őket, nem pedig a bánatos, könnyes szemek. A valóságban sokan tisztelik őt, és elmondhatja magáról Hamlettel, hogy meglehetősen tisztességes is (ha leszámítjuk az ingatlancápáskodás rosszabb réveit, akkor ez többé-kevésbé igaz is), csak tisztességem szóba ne álljon a sikereimmel, fűzi hozzá, mert akkor menthetetlenül öntelt leszek! Persze azért így sem szerény: csak épp érzi, hol húzódik az a Rubicon, amin túl egója már ízléstelenül önmaga ellen fordulna, kritikátlanná válna, elveszítené józan ítélőképességét, rugalmasságát, ötleteinek ötletszerűségét, művének befejezetlenségét – jövőjét.

 

Na, de kit tisztelek én? Táblák sora, kiért az autópályára, a belső sávban dönget. Tiszteld apádat és anyádat, ötlik eszébe önkéntelenül, hogy hosszú életed legyen ezen a földön. De ha nem jutalmakra és nem boldogságra vágyakozol, hanem a kanti szigorral egyetértésben a tökéletességre (mértéktartóbban: a tökéletesedésre), az ítéld meg apádat és anyádat parancsa sokkal erőteljesebb, sőt, az ítéld el, az még hasznos is, hogy legyen kin elverni a port, miközben mi magunk épelméjűek maradunk és becsületesek. Tiszteletet az érdemel, aki önzetlenül, érdek nélkül ad. De aki csupán a természet parancsát követi öntudatlanul, az örüljön, ha rajta nem veszt! Ne kövesd el a szülők ősbűnét, hogy még hálát is vársz! Miért? Azért a sok ötletszerű vagy kiagyalt vagy egyszerűen kritikátlanul átvett baromságért, amit szülőként elkövetsz? Mindezt azóta vallja, mióta szülő: előtte a téma hidegen hagyta. Előtte hidegen hagyták a szülői dolgok, a szülei. Nem érdekelték, örült, hogy túl volt rajtuk. Mit várna még tőlük? És ők tőle? Azt ne várják, amit az ósdi parancs előír, tán pont azért, mert a bölcs és ravasz törvényhozó épp elég hálátlanságot látott és kezében a kőtáblákkal megremegett, mi lesz vele öregségére… Az nem a gyerek dolga, hanem saját szülő-kortársaiké, ajnározzák csak egymást azokkal, hogy milyen jók! Kisfiam, kisfiam – ezt megkapják, a gyereküknek tekinthetik őt mindhalálig, ez a szülők maradék kiváltsága, hogy mindig marad valaki, akinél felnőttebbek és okosabbak lehetnek. Sőt, így ő is megőrizhet valamit dacos gyerek-énjéből: gyerekként szeretheti, szidhatja, szánhatja őket, egyszerre rugaszkodva és ragaszkodva, függetlenségében is rajtuk csimpaszkodva, mint láthatatlan trapézon. Cserébe ő is megengedi majd, hogy a gyerek, ha törődik egyáltalán vele, ugyanezt tegye, és nem fog semmiféle tiszteletet követelni tőle.

 

Ahogy a pályára vezető úton hajt, még mindig azon rágódik, ami eszébe jutott az előbb. Kedvenc szőnyegkereskedője (apró, barna emberke) beszámolt neki arról, hogy valamelyik nap egy nyilvánvalóan alkoholista pacák beállított hozzá egy jókora shirázzal, legalább százévessel; mennyit kér érte, néz föl kissé görbén a szemüvege fölött, ahogy szokott. Ötvenezret, mondja az alkesz idegesen. Tehát harminc körül jó lenne neki, állapítja meg a kereskedő. Mégis visszaadtam neki. Megmondtam: nézze, uram, nem akarom becsapni. Ez a szőnyeg legalább az ötszörösét éri annak, amit mondott. Az alkoholista elképedt: hát akkor, dadogta, mennyiért. Csak a pénzért remegett. Százötvenezerért beveszem bizományba. Az nem jó neki, neki sürgősen kell a pénz, naná. Elküldtem, és ezt nem azért mesélem, hogy magamat fényezzem. – Tudom. Most arra gondol a férfi, ahogy kiér a belvárosból, arra, ahogy az alkoholista fölkel: leakasztja a falról a shirázt, amit még az apja szögelt föl, az anyai nagyanyáé volt, amikor a család még család volt, gyökerek, ezüstkészlet, rosenthal, shiráz és társadalmi megbecsülés; most leveszi, föltekeri és semmi egyebet nem lát a megszokott szövetben, mint a pénzt, amit kereshet vele. Lemegy, izzad, a lábai remegnek, ahogy a bolt felé tart, melynek üvegén hatalmas sárga 60-40 % felirat húzódik. Részvétet érzett iránta ő is, ahogy a kereskedő elmesélte. Ha részvét él bennem, gondolja, akkor még ember vagyok.

 

Ahogy a belvárosi kétszintes luxuslakást környező utcákat elhagyva kiért a körútra, neki is szemébe ötlött a sárga felirat. Az üzlet nyitva volt most is, hátha akad egy-két megkésett karácsonyi vevő, aki elhiszi, hogy az eredeti árat nem csak azért írták oda, hogy lehúzhassák, kilenctől délig nyitva. Lefékezett és kiszállt és megállt a kirakat előtt – csupa ismerős darab: egy kommersz futó Ziegler, amit nem sokra becsül, pasztellsárgán bordó és türkiz a minimál berendezéshez passzolandó, odébb vörös, elefánttalp-mintás afgánok, ez sem az ő világa, egy hihetetlenül finom Nain, új szerzemény Hamburgból, a tulaj büszkesége, meg nomád darabok és egy stramm yalameh fűrészfogai, cikkcakkjai – nézelődött, de nem ment be. Kibírja, mert ha most bemenne, csak a bírvágy vezetné, nem az esztétikai indíttatás, ha venne is valamit, megbánná, nem okozna vele örömet magának, csak egy lenne a sok közül. Most nem vágyik semmire, legföljebb arra az interneten látott kis életfás antik darabra, melyen a három virágzó fa gyökér nélkül fonódik egyetlen élő ornamentikai ritmusba, olyanok, mintha lábacskáik lennének, komikus, mégis megkapó. Birtoklási vágyát olykor talán képes volt uralni. Amit nem tudott uralni, az egyáltalán nem a vásárlás zsigeri ösztöne volt, hanem maga a szőnyegekhez való vonzódása: miért, mi célból, milyen réges-régi, nem is saját, talán erdélyi őseitől, talán keleti felmenőitől áteredő szerelem volt ez a színes gyapjú érintése, szaga, mintavilága iránt? Mélyről jövő késztetés volt, áhítatos, tiszteletteljes, az éhséghez hasonló vágy, ami akkor fogta el először, amikor a fővárosba költözött és még nem találta meg a számítását. Meglátott egy kirakatban egy vörös alapú falusi szőnyeget (a pontosság kedvéért: tuserkan), amelyen cserépből szétterjedő virágokat mintázott meg a névtelen kézműves, középen türkizkék medalion, tó vagy szökőkút lehetne talán, a tó túloldalán meg a virágcserép tükörképe. Megvette és a falra rakta, mert oly egyértelműen magányára és a magányban való kitartás hősiességére emlékeztette, nem, nem is a magányra, nem is a hősiességre, hülyeség. Hanem mindenekelőtt a szegénységre, igen, a valódi – nem csak anyagi: lelki, szellemi, akármilyen – szegénységre. A szegény ember – ez ő – kitesz az ablakába egy cserépnyi virágot és úgy érzi: érdemes élni! Mégiscsak érdemes! Ha van az ablakban vagy az asztalon egy cserépnyi, egy csokornyi virág, akkor van értelme a dolgoknak. És azóta is: szőnyegek, amelyek hol távoli templomok ívelt ablakait, csipkéit, mozaikját idézik, hol kerteket, hol meg a vadont, a pusztát, háborúban letarolt és újjáéledő tájakat, megint máskor a motívumokon túlemelkedő titkos összefüggéseket, hangtalan mantrákat, a paradicsomkert egymásba-kapaszkodó, szétbogozhatatlan indáit – és a szőttesek szemlélése ellenállhatatlanul sarkallja megszerzésükre, mintha ezáltal a rajtuk ábrázolt titkok birtokába juthatna. Ez újabb önkínzás lehetőségét nyitja meg: hiszen így a titkok megfejtése helyett megvásárolja őket, mintha pénzért megvehető volna az a bölcsesség, amelyet beléjük szőttek, csomóztak láthatatlan kezek… Micsoda akciós simónia! És mindenestül ellenőrizhetetlen is ez a késztetés: ahogy észlelte, már a rabja volt, uralta őt, ki se látott szenvedélye csapdájából, és miután szenvedélye tárgyai valóban vitathatatlanul szépek voltak, nem is kívánkozott ki közülük, elmerült bennük, akár birtokolta, akár épp birtokolni vágyta őket. Meg se próbált visszahúzódni tőlük, hogy mintegy kívülről vehesse szemügyre szenvedélye tárgyát, önmagát és a kettő kapcsolatát. Pedig ha megtette volna, talán hamarabb rájön, még akár ma délelőtt, nem késő, úgy tíz óra tíz perc körül, amikor kihajt a belvárosból, vagy tízkor ott a kirakat előtt, mielőtt visszaszállna a kocsiba, vagy fussunk csak vissza, reggel, borotválkozás közben, ahogy rejtélyes logika, szeszélyes rend szerint mintázott szőrszálait nyesegette a borotvával: mint amikor avatott kezek az elkészült szőnyeg fonalának fölöslegét ollóval lenyírják, hogy előtűnjön a mű, ami addig csak szövés közben vagy legfeljebb a fonákjáról volt látható; hogy előtűnjön a valódi kép, arcának valóságos mintázata, az apró ráncok és a nagyobb barázdák és a pórusok férfiasan furfangos rendszere – ha megtette volna és hátralép, talán már jóval korábban megmutatkozik szenvedélyének valódi arculata, saját igazi énje, aki kisgyerekkorában játékkatonákat, később bélyegeket, végül ugyanilyen hévvel könyveket gyűjtött az igazság megismerésének, birtoklásának ugyanilyen reményében – ő maga, időben, nem csak most, visszafelé menet, de hát már csak ilyen ő, mit várunk, hiába ugrál, azt hiszi, előre, valójában olyan, mintha visszafele élne, nem előre, hanem vissza, végleg, változhatatlanul.

 

De aztán még az történt, hogy elfordult a kirakattól és a járókelőket nézte, igen, némelyek fát cipeltek, mások nejlonzacskóban halat, megkésve beszerzett ajándékokat. Mintha valódi vallási ünnepre készülődnének a nagyváros giccsrengetegében: most egy pillanatig olyan igazinak tűntek, szimbólumokkal, jelentéssel terhesen, mintha tényleg közel lenne a születés, az újjászületésük. Másokban persze könnyű kárhoztatni azt a mulasztást, illetve a mulasztásnak azokat a következményeit, amelyeket magunkban oly nehéz fölfedeznünk, megragadnunk. Tényleg, hol volt az a lényegi mulasztás? Talán az árulásomban? Nem, nem, előbb! De hol? Találgat. Mindig csak találgat, egyik ötlettől, gondolattól a másikhoz ugrik, menekül. És míg az ötletek ott kinn sikerre vitték, itt benn haszontalannak, károsnak bizonyultak. Nem ismerem magamat, tagolja olyan önkínzó határozottsággal, mint amilyennel magányosságát szokta fölpanaszolni. A gondolatok, mint egy ravaszul megtervezett kert ösvényei, szétágaznak, találkoznak, látszólag újra elválnak, és csak későn ismerjük fel: ezen az ösvényen már jártunk; itt is, ezen is; örökre ugyanazokat az utakat járjuk be, újra meg újra. Nem ismerem magam, mondta ki a pillanatnyi karácsonyi harmónia nagyvárosi közegében. Ám ez a beismerés mégiscsak becsületesebb dolog, mint a merev és képmutató kitartás a tévedések, bűnök, ostobaságok mellett, ami egyébként szörnyen gyenge apját jellemezte. Eszébe jut most egy cikk, amiben bizonyos politikusokat gúnyoltak amiatt a retorika miatt, hogy viharban hajózó hajósoknak képzelik vagy nevezik magukat – ki a kormányos és hol a kapitány, kérdi a cikkíró és most ő is ezt kérdi magától: hol a belső kapitány, aki célt és irányt szab, meghatározza a sebességet, az állomásokat, a rakomány ki- és berakodását? Aki ismeri a zátonyokat és a kikötőket és a sekély vizű öblök hajózhatóságát? Blablabla… De tényleg, most szedd már össze magadat, gondold ez egyszer végig! Elkedvetlenedett és a semmibe vagy önmagába vesző eszmefuttatás helyett még egyszer átnézte a csomagokat, mielőtt fogta és levitte volna őket az épület aljában levő mélygarázsba.

 

Neonfények villantak, berregés hallatszott. A nagy fekete autó makulátlan fénnyel csillogott a mesterséges világosságban. Elegáns koporsó. Előkelő halott lehetett, állapítják meg a régészek, ha megtalálják, ruhái ugyanis finom kelméből készültek, csuklóján aranyóra, nyakában aranylánc. Bizonyára minden fontos értékét vele temették. Fogaiból ítélve halálakor nem volt még negyven éves, habár az egyik oldalon egy foghíjat ügyesen pótoltak. Mellé temették telefonjait, melyek bizonyára státusszimbólumok voltak; szíve fölé tették pénzzel telt tárcáját, valószínűleg valamely ismeretlen vallási babona miatt. Külön rekeszben mellékelték a testhez földi életének bizonyos rekvizitumait: szőnyegeket, egy díszes edényt, miegymást, gondolván, hogy ezeknek hasznát veheti a túlvilágon, netán esetleg kereskedhet velük, megvesztegetheti az alvilág zord őreit. Mindenesetre gazdagságát fényesen igazolta a sír a mennyei bírák és a férgek előtt egyaránt. Ruhát is rakodtak egy táskába: mintha bizony odaát is ugyanúgy öltöznénk-vetkőznénk, mint e földi forgatagban. A másik oldal tehát csak ennek a létnek a folytatása, meghosszabbítása az ő szemükben. Érdekes ugyanakkor, hogy élelmiszert nem találtunk a sírban. Ellenben több könyvet is, tele szórakoztató hazugságokkal bizonyos Philip Roth és Mario Vargas Llosa nevű szerzőktől – akkoriban, úgy látszik, ilyenek olvasgatásával töltötték az időt a léha gazdagok. Summa summárum, állapítják meg a régészek, úgy temették el, ahogy élt: elegánsan és ötletszerűen, élete látszólagos tisztességén túl megsejtve és sejtetve valamit a teljes értelmetlenségből.

 

Elnyomta a cigarettát, letette a csészét és a gomolygó, oszló füstön keresztül a hatalmas régi Herízre meredt, ami mostanában a falon függött. Volt már helye a bejáratnál, a fogadószobában, lapult már a nappali foteljei alatt, most pedig teljes vöröses-rózsaszínes-hússzínű pompáját rá pazarolja, fakó, időtlen tükrén virágok, indák, geometrikussá merevedő motívumok – úgy simultak össze az egész harmóniájába, mint egy koherens élet eseményei, amiket az életút egésze egybefésül, láthatóvá téve az értelmet, ami mögötte, benne, de főleg előtte, mindig előtte – ha van ilyen út egyáltalán, ha van egyáltalán egész, nem csak képzeljük és nem csak az indák, recés levelek, egy ágon nyíló különféle virágok barbár rendszertelensége van itt, a Kaukázus tövén, vagy akárhol, ahol élünk. A szőnyeg mindenesetre azt sugallta, igen, van ilyen egész, ha nem is láthatod, hiszen te éppen belevesztél az útvesztőbe, ott bandukolsz a hatalmas kert valamelyik ösvényén, nem tudván, hová vezet ez az út, a pasa palotájához vagy a vesztőhelyre? A szőnyeg, mely színeivel, indáival a tekintetet folyton középre vezeti, azt hirdeti: igen, van kapitány, van az ÉN, az igazi én, mindennek rendezője és irányítója, a mikrokozmikus centrum, önmagam – egyediségem, amiről csak egyes szám első személyben számolhatok be, csak én mondhatom ki, csak én tanúskodhatom róla, és tanúskodom is minden pillanatban, akár akarom, akár nem, hogy valóban áll valaki középen, nem üres a centrum, valakinek ott a helye akkor is, ha beleveszett az indák, az ösvények tekervényes labirintusába.

 

Eszébe jut, hogy a gyerek öt vagy hat évesen mindig mindent összekötözött: csomót kötött a cipőfűzőkre, a villanyvezetékekre, az anyja fonalaira, és hosszú zsinórokat vezetett végig a lakásban, keresztbe-kasul, az összecsomózott kábelekkel és fonalakkal és mindennel, amit csak talált, az egész lakást behálózó rendszert hozott létre, és a különös pókfonalakra, melyektől egy idő után már közlekedni se lehetett, itt-ott játékkockákat, cédéket, babákat erősített mintegy útjelzőül. Bármi került a kezei közé, hamarosan elindult vele a lakásban, otthon is és nála is, és kötött, csomózott, font fiókgombot, asztal- és széklábat, bútort, szőnyegrojtot, kilincset. Olykor villanyszerelősdit játszott, azt állítva, hogy az „áramköteleket” ezért aggatja-vezeti szanaszét; máskor pók volt, hálót szőtt; de legtöbbször minden magyarázat nélkül indult el konok körútjára, és bonyolult összefüggésrendszereket hozott létre, melyek nem csak statikus összeköttetést jelentettek, de dinamikus függvényeket is: kihúztál egy fiókot, leborult egy szék; kinyílt az ajtó, lepottyant a baba; a konyhában fiók fiókot nyitott úgy, hogy egy mindig kihúzva maradt, bárhogy mesterkedtél. Vitathatatlanul okos volt, habár egy kissé ijesztő volt az okossága. Mintha az összefüggéseket kereste volna, és ha már nem találja, mintha maga hozta volna létre az összefüggések pókháló-pótlékát, bolondosan. Mániásan kutatott olyan összefüggések után, amelyek nem léteztek, játékos módon hozott létre olyan viszonyokat, amiknek mögöttes okuk, megfejtésük nem volt, vagy legalábbis képtelenek voltak megfejteni azok, akikre számított, hogy valamiképpen segíteni fognak neki: vasárnapi apukája, ez a fantom, ez az apahiány, és gondterhelt, kapcsolatról-kapcsolatra vergődő anyja, a nő, akit valaha úgy szerettek. Valaha, a kőkorszakban, mítosz-időben, mielőtt. Mielőtt még kihajóztak volna Trója ellen. Mielőtt a leplet szőni-bontani kezdték volna a női kezek. Mielőtt valahol Perzsiában, a Kaukázus tövén, a lánc- és felvetőfonalak hálójára szorgos kezek, tán egy tanulatlan, írástudatlan nő kezei, csomózni kezdték volna a festett, font gyapjúszálakat; birkanyírás előtt, szülés és születés, ellés és fogantatás előtt. Minden idők előtt.

 

A nőt, akit szeretett – nem így nevezi, akkor sem, ha említi, akkor sem, ha rágondol; de ha csak úgy eszébe jut, ha csak úgy fölmerül benne, érzés-szinten, akkor így merül fel, ilyen érzés alakjában volna megragadható: a nő, akit szerettem. Olyan érzés-töredék ez, ami nem is tudatosul, olyan, mint a lélegzet apró elakadása, egy meghökkenés, egy zökkenő a megszokott ritmusban, benne van az az elakadás, amit akkor érzett, először, amikor meglátta és megindított benne valamit, benne a nyoma annak a zakatolásnak, amikor az övé lett, lenyomata a boldogságnak, amit csak félig élt meg és a haragnak és az önvádnak, amit tanácstalanságában is egészen. Amikor csak úgy eszébe jut, egyszerre van nagyon közel és távol, egy pillanat töredékéig, élesen, ha nem is fájdalmasan. Azután persze kialakul a gondolat, ami előtt vagy miatt fölmerült, a gyerekre gondol vagy valamire a múltból, mindegy. Hol romlottak el a dolgok? Hogy elromlottak, mindketten tudták, de hol, mikor? Vannak városi műhelyekben készült szőnyegek, amiket milliméter-papíron terveznek meg és készítésük során folyamatosan ellenőriznek, az esetlegességet kiküszöbölve, mint ezen az új nainon; és vannak a falusi, meg a nomád darabok, amiket sokszor a generációról-generációra átadott emlékezet alapján csomóznak. Látja itt ezt a színeltérést, simít végig az apró barna emberke egy szőnyeg vörösén, abrasnak nevezik, egyszerűen kiküszöbölhetetlen a fonal-festés miatt; vagy látja azt a kertmintásat, amit egy pontig mintha terv szerint szőttek volna, majd aztán meggondolva magukat, tovább folytattak, csakhogy a világoskék fonal, látja, elfogyott, sötéttel pótolták. Számít ez? Épp ettől olyan bájos, emberi. Így kerek egész. A kereskedő mosolygott. Mintha enyhe akcentusa volna. Nehéz eldönteni, hogy vajon született perzsa, aki végleg akklimatizálódott nálunk, vagy magyar, aki réges-régen – mondjuk egy nyolcvanas évekbeli kőolaj-kutatás során – kikerült keletre és úgy megihlette annak egyszerre vad és kifinomult szépsége, hogy lelkében félig perzsává változott, ami még a beszédén is megérződik? Van még valami, teszi hozzá, mert látja, a férfi fogékony a keleti mesékre. Arrafelé úgy tartják, egyedül Allah tökéletes – ennek épp megfelel az abras léte, de azok az apró hibák is, amiket szándékosan vétenek a motívumok megformálása során. Nézze ezt: egyszerű nyolcágú csillagok, napvirágok és apró virágok ritmikus váltakozása. Ez egy moud, jó kiadós darab, jellemző rá a végtelen minta, medalion nélkül. Látja, itt lenn az összes motívumon elrontottak valamit: más a szín itt is, itt, is, látja, ide kék helyett zöld került, ide rózsaszín… Nem a tökéletesség a cél, sőt. Az élethez hozzátartozik a hiba, a tökéletlenség, az hogy elrontunk ezt-azt.

 

Hát mi hol rontottuk el? A terv volt vajon hibás, amit a milliméterpapírra rajzoltak azok, akik megtervezték a dolgainkat? Nem az ő feladatuk lett volna a kivitelezésre is ügyelni? Ha ugyan vannak ilyenek? Vagy azok az ősi, áthagyományozódó minták torzultak el, amelyeknek mintegy gondolkodás, tudatos részvétel nélkül is vezérelniük kellett volna mozdulatainkat? Vagy véletlenül hibáztunk, mi magunk, senki másra nem hárítható felelősségünket hordozva, mellényúltunk, más színt csomóztunk, helyrehozhatatlan foltokat szőve a lét szövetébe? Vagy egyszer elvétettük a mintát és onnan kezdve aztán számolgathatunk, sehogy se jön ki a folytatás? Bizonyára így lehetett, mert semmiféle tervet nemigen ismerünk föl utólag abból, ami elkészült… Csak éltünk napról-napra, csomózgattunk, minden nap egy-két csomócskát, remélve, hogy valami szép születik belőle, hogy az a minta fog kirajzolódni tetteinkből, ami belső szemeink előtt él: körös-körül a káosz ősóceánja, s az óceánon innen a tagolt világ partjai, egy szép szegély, felhőmintás mondjuk; és a szegélyen belül a világ-tükör, a burjánzásában is rendezett óriási kert, ahol minden mindennel összefügg, a színnek párja, komplementere van, kontúrok és kontrasztok emelik ki azt, ami lényeges, vezetik a tekintetet, csábítanak, kísértenek, feloldoznak; és a kert, a terjedelmes medalion: személyiségünk teljessége, amelyen a világ, világunk sokféle összefüggése egy más minőségben megismétlődik; és legbelül, középen, egyetlen apró virág, egy kör vagy csak egy kicsi csillag: mi magunk, én, igen, megismételhetetlenségem középpontja. Igen, bólogat a férfi, én is pont így érzem, bennem is valami hasonló fogalmazódott meg. Várjon, néz föl szemüvege fölött az apró emberke, nem biztos, hogy egyre gondolunk. Látja? Egyetlen hely van a szőnyegen, aminek nincs tükörképe, párja, ellentéte: a közép. Nekem úgy tűnik, uram, hogy maga kiutat keres. Pedig a kiút ez: a közép. – Igen, vitatkozik a férfi, de ha a szőttes eleve elromlott, ha hibát hibára halmoztunk, és egyre torzabbá szőttük, akkor a széteső képen hol ez a közép? Végtelen mintát szövünk a szövőkeretre, mindig ugyanazt, egyre csak ismételjük azt, ami nem sikerül, nem sikerül, nem sikerül, és hiába ismételjük, nem értjük, miért…

 

A nő, akit akkor még szeretett, mindenesetre megpróbálta megfejteni, hol és miért. Járt mindenhová: terápiára és analízisbe és kineziológushoz és családállításra, és járt a barátnőihez meg a kismama-klubba, mindenképp előrébb járt őhozzá képest, hiszen legalább tett valamit, hogy megfejtse akár azt, hol, miért rontották el, akár azt, hogyan tovább. Igen, a kiút. Nem kell mindent tudni ahhoz, hogy csak egy kicsikét megoldjuk. Még most is magán érzi a nő vádló tekintetét amiatt, hogy ő meg nem tesz semmit. Joggal néz így. Csak hát mit tehetne? Akármerre néz, ezt látja: bomló kapcsolatok, küszködő nők, üresfejű férfiak, akik világuk pókhálójába ragadva vergődnek. Hullámhegyek és –völgyek váltották egymást, míg végül az egész egyetlen hullámvölggyé vált. Előbb még jött a gyerek és aztán jött a vég. Elválniuk nem kellett, hisz formálisan össze se házasodtak. Ez is része volt a közös szőttes tervszerűtlenségének. Kezdetben akár a spontaneitás bájának is tekinthették ezt a formátlanságot, végül azonban valami baljós rendezetlenségnek bizonyult. Na persze nem a papír meg a lakodalmi menyasszonytánc hiánya, nem. Szövetséget kötöttek ők ketten, ami tartós volt és erős, anélkül hogy annak külső jelet kellett volna adni. Ennek a szövetségnek a jegyében jártak a városban és a pusztában, a tengeren és a sivatagban, távoli földrészeken és a honi utcákon – ennek jegyében építettek fészket (kétszer is, mert az elsőben valahogy nem találták a helyüket, és közte volt egy év, míg lakást béreltek a ház fölépüléséig) – és ennek a jegyességnek szép időszaka volt az, amikor a gyereket várták. Sokan vannak szülők, akikből a gyerekeik alig bírnak előhívni egy-két valódi történetet; valamiféle szülői memóriazavar az, hogy egyre sematikusabb képeket tudunk feleleveníteni a gyerekek magonc- meg palánta- meg csemete-korából. Mint az ő apja, anyja, akiknek két-három története volt az ő csecsemőkoráról, bölcsis, ovis éveiről, és azután láthatóan el is vesztették a fonalat, mert ha a régebbi történeteknek volt is jelentősége az ő számára, az iskolás évektől kezdve semmi lényegeset nem tudtak elmondani róla, értelme nyiladozásától kezdve már fogalmuk se volt róla, mi is történik vele, történetnek véltek ezt-azt, pedig… Neki ellenben nem kell küszködnie, hogy megragadja a gyerekből azt, ami lényeges, gondolja keserűen. Távollétük miatt természetes, hogy mindig ritka kincsként gyűjtögette és őrizgette azt a keveset, amit egymásból kaptak. És ezen a kevésen is átizzott a veszteség érzése, talán e fájdalom miatt tűnt még becsesebbnek a kirándulás a hegyre, a gyerek haja lobog a szélben, hátat fordít a nagyszerű panorámának, ami miatt ide jöttek és egy almát rágcsál, szavak nélkül bebizonyítva, mi a fontos; a balatoni fürdés egy meleg szeptemberi napon, amikor a víz oly tiszta és tükörsima, mintha egy másik, álmodott világ elemei közé ékelődne jelenlétünk; vagy amikor először járt nála a fővárosban, végre elég nagy volt ahhoz, hogy ott aludjon és csodálkozva járt-kelt apu hatalmas bútorai, színes festményei és szőttesei között, és aput mintha vasgereblyékkel nyúzták volna aznap éjjel az önvád miatt, hogy nem adhat neki meghitt, közös életet. És olykor a nő is, akit egykor szeretett, ő is efféle kínzó érzéssel merült föl benne az emlékezet zugaiból, nem olyankor, amikor a bűntudat gyötörte, hanem inkább akkor, amikor a veszteség-érzés hullámai mások boldogsága láttán, egy áruházban ténfergő család, egy gyerekzajos kert láttán elöltötték. Ez néha pokoli volt. Pokoli, pedig nem volt irigy; szerethette volna az életét: mindig volt kivel feküdnie-kelnie, és ha akarta volna, bizonyára hamar lehetett volna másik családja is, amelyben mindezt újraéli, megváltja magát, a régi hiányt az új boldogsággal betemeti. Hiszen jó fej volt, vonzó, gazdag, világlátott, sportos, két lábon járó apróhirdetés, nem kell rajta semmit szépíteni: álompasi. De attól a perctől kezdve, hogy azon az éjszakán kilépett azon az ajtón, boldogtalanságra ítéltetett. Nem mintha azelőtt boldog lett volna. Ellenkezőleg: amikor a felesége vádló tekintetét érezte magán, amikor a botrány kipattant, amikor azt a nőt először fektette az asztalára az irodájában, amikor, amikor… Az nem a boldogság ideje volt, de mégis a boldogság lehetőségéé, az elveszett és vissza nem szerzett boldogságé. Vagy csak most érzi így? A karácsony miatt?

 

Végül a könyveket rakta be a bőröndbe, megnézegette őket, mielőtt a cippzárat behúzta volna, két olvasatlan újdonság, Roth és Vargas Llosa. Mesék. A szőnyegkereskedő is szívesen mesélt, amolyan keleties történeteket. Megismerkedésük kezdetén tartózkodó volt és kissé gőgös is, de amikor látta vevőjének őszinte érdeklődését, készségesen lapozta vele végig újra és újra az egymásra halmozott szőnyegeket. Előbb csak a szőnyegkészítés rejtelmeibe vezette be, a felhasznált anyagok, alkalmazott technikák világába, majd az egyes motívumok jelentését és összefüggéseit, a koronként változó és a korokon átívelő szimbólumrendszert, amiből helyesen érzi az úr, hogy valóban itt többről van szó, mint lakástextilről, ez itt egy kultúra, egy sokrétű vallás összesűrűsödése. Látja ezt a régi, láncfonalig visszakopott szőnyeget? Mecsetmintás. Ez egy imaszőnyeg, vagyis: imahely. Ahová éppen leterítik, ott ér össze az ég és a föld. Ez nagyon lényeges. Vannak a világon kitüntetett helyek, templomok, zarándokhelyek. De a legfontosabb kitüntetett hely a zarándok maga, aki magával hordja az imaszőnyeget és ezzel együtt magában hordozza az imádság mindenkori helyét is. A kereskedő meséi gyakran egy-egy szőnyeghez kapcsolódtak. Mit szól ehhez? Egy kisméretű szőnyeget tesz elé. Ez egy férfiképmás. Réges-régen élt, barna bőrű, korosodó és tapasztalt perzsa férfit ábrázol, aki Isten törvényei ellenében élt: bármit megszerzett, amit akart; kíméletlen volt, kegyetlen, erőszakos; minden veszélyből megmenekült, a legreménytelenebb vállalkozásokat is sikerre vitte. Embereit, ha ellenálltak, vízbe dobatta, sokakat megölt vagy nyomorba döntött. Mígnem egyszer a fogságába került egy szépséges nő, akivel bár azt tehetett volna, amit csak akar, mégse tette. Megtorpant a nő szépsége előtt és csak szemlélte. Úgy érezte, nem lépheti túl a szemlélés határát anélkül, hogy a szépséget tönkre ne tenné. A nő persze azt hitte, hogy csak kínozza őt, mielőtt tönkreteszi, mert ismerte a férfi hírét. Csak akkor jött rá, hogy a férfi valóban tiszteli, amikor az fölszabadította és feleségül adta egy vagyonos barátjához, aki hozzá hasonlóan a nő szépségének csodálója volt, de vele ellentétben művelt, kifinomult ember. Állítólag hősünk azon túl megszelídült, gyakran járt templomba, böjtölt, adakozott, imádkozott. Azt is mondják, hogy szétosztotta a vagyonát és szerzetesként élt tovább, de én ezt nem hiszem. Úgy vélem, egyszerűen megtalálta azt a harmóniát, azt a belső nyugalmat, amit a szerzéssel, birtoklással nem tudott elérni, csakis az elérhetetlen szemlélése által. Van, amit uralhatunk és van, ami minket ural. Ha mindent uralhatnánk, embertelen szörnyekké kellene válnunk. Szerencsére vannak nők, szőnyegek, van ez az egész szépséges élet. Szerencsére gyöngék vagyunk ennyi szépséggel szemben. Érti?

 

Azt hiszem, igen. Megpróbálom majd lefordítani a magam számára is. Talán ha a magam életében rátalálok csak egyetlen olyan motívumra, ami előtt csodálkozva megállok, talán onnan kiindulva megérthetem az egész kusza szőttest. Ez a vad kereskedő is: a nőben megtalálta a kódot a mintázat rejtett jelentéséhez – és onnan kezdve szükségszerűen megváltozott.

 

Kerestem a saját életemben a szépséget, ami előtt megtorpanhatok. Egy ideig – hosszú ideig – azt hittem, épp a szőnyegek testesítik meg ezt a szépséget. De rá kellett ébrednem, hogy a pompás szőttesek csak tükröt tartottak vágyakozásom elé, csak elfedték előlem azt, amit keresek. Lehet, hogy már rég elmentem a keresett dolog mellett megtorpanás, megütközés nélkül? Vagy birtokba vettem, leigáztam, a felismerhetetlenségig tönkretettem? Erőszakot tettem valamin, ami megmenthetett volna? Nem tud másra gondolni, mint hogy ez a keresett szépség, az érinthetetlen, elárulhatatlan motívum csakis a gyerek lehet és a nő, akit szeretett. Mégis átlátja most: ez lehetetlen. Az ő elhagyásuk nélkül még csak idáig se jutott volna el. El kell veszítenünk, hogy értékelni tudjuk a boldogságot? Paradox. Mint a kereskedő másik története. A sejkről, aki nem vett meg egy régi, tönkrement szőnyeget és egész életében bánta. Nem tudom… Bizonyára inkább előttem áll még a találkozás ezzel a megdöbbentővel. Azzal, ami kényszerít majd, hogy eddig s ne tovább. Hogy emberségemet megőrizzem, hogy tükörbe tudjak nézni.

 

Befejezte a borotválkozást és a tükörben nézte még az arcát egy percig. Lehet, hogy nem is kinn, hanem itt bennem van ez a szépség? Nem a külső káoszban, hanem itt rajtam, de nem a felszínen, hanem a bőr, a szemek, a ráncok, az egész álarc mögött? Behunyta a szemét. Vajon milyen lehet? Ha megszabadítjuk ezt az arcot a pókerarctól, a homlokráncolós csábítás szerepjátékától, a lendületes kreatív igazgató kliséitől? Vajon milyen: egy szégyenkező kamasz? Mosolygós kisfiú, akinek tekintetében egy árnyalatnyi bánat lappang? Apja miatt, aki egy förtelmes puhány papucs, anyja miatt, aki egy törpe zsarnok, kisfiam, ne butáskodj, okos fiú ilyet nem mond! Hogy képzeled? Lehet, hogy nem is valamiféle szépséget kell keresnie. Lehet, hogy olyasvalamit, ami elsőre korántsem szép. A tönkretett szépséget, mint a kereskedő történetében, a sejkről, aki szerette a szépséget és útjai során nem mulasztott el bevásárolni a híres bazárok kereskedőinél és a dicsőséges udvari műhelyek mestereinél. Egyszer egy ősrégi, több száz éves szőnyeget kínáltak neki. Nem volt túl nagy darab, szörnyen kopott, helyenként javított. Látszott rajta, hogy víz áztatta, nap aszalta, színei azonban így is átizzottak a régmúltból: vörös, indigó, égszínkék és arany. Mintázata nagyrészt inkább már csak sejthető volt, mint kivehető. A selyemkontúrok rég tönkrementek. Szép összeget kért érte a kereskedő és ő lealkudta – majd fél délutánt töltöttek így, teázva, beszélgetve, vissza-visszaugorva, mintegy mellékesen, kicsinyességüket palástolva, együttlétük voltaképpeni tárgyához, a szőnyeghez. Lealkudta egy már-már megfelelő összegre, de végül mégsem egyeztek meg. Miért? Mert felülkerekedett benne a tökéletesség iránti vágy. Amit vesz, legyen hibátlan, makulátlan, ne terhelje ennyi hiba, ennyi múlt. Úgyhogy otthagyta a szőnyeget, és csak jó idő elteltével jött rá, hogy minden bazárban, műhelyben azóta is csakis ezt keresi, reménytelenül. Azt a kereskedőt többé nem találta meg, annyit derített ki, hogy hamarosan eladta a szőnyeget. Élete végéig kereshette, de nem találta meg, talán mert ahhoz túl nagy a világ. Nehogy maga is így járjon! A szépség, ami megérinti, ami magának szól, a sok okoskodással elhibázható. Hallgasson a szívére. Különben megbánhatja, néz görbén fölfele a szemüvege fölött az apró barna emberke, lehet, hogy rám akar tukmálni valamit?

 

Arra az éjszakára gondol megint, amikor elment otthonról. A nő haragjára, akit szeretett és arra, amit akkor mondott: hogy ne menjen el. Árulására gondolt és a megcsalás képeinek lepergetésével kínozza magát, és arra gondol, kényszeríti magát, hogy gondoljon arra, csak arra koncentráljon, csak arra: szándékosan akadályozta meg azt, hogy megbocsássanak neki. Volt visszaút, de ő döntött. Ekkor indult be a program: boldogtalanságra vagyok ítéltetve. Bár lehet, hogy korábban is megvolt, csak most kapta meg a kódot, amellyel aktiválódott. Az árulásra gondolt és arra, hogy van benne valami döbbenetes, ami előtt meg kellene állnunk. Talán itt rejtőzik az, amit keres. A megtiport szépség, a medalion közepén elhelyezett egyetlen, megismételhetetlen, párja-nincs virág. Lehet, de nem biztos, és ha biztos is, ez még nem a megfejtés, legföljebb a megfejtés küszöbe. Arc, ráncok, barázdák, őszülő haj. Azelőtt megborotválkozik, hab nélkül, ahogy szokott, hogy lássa az eltűnő szőrszálakat az arca szőttesén, azelőtt kimegy a fürdőszobába, fölkel a kanapéról, ahol a kávéját itta – hosszú kávét, hogy sokáig tartson a kávézás pillanata – és a hatalmas panorámaablakokon keresztül az elé táruló várost nézte a reggeli fényben, a folyót, a várat a fölé magasodó zöld patinás palotatetővel és kupolával, a kopasz, deres Gellért-hegyet és a korai fényben kigyúló távoli ablakokat. Későn kelt aznap reggel, de tudta, ráér. Ideje van a fölkelésnek és ideje a lefekvésnek. Bár nem emlékszik rá, de közvetlenül ébredés előtt álmodott. Azt álmodta, hogy hazafelé tart a gyerekhez és a nőhöz, akit szeret. Siet, mint mindig, hamar oda akar érni hozzájuk, türelmetlen, előzget. Kétsávos bekötőúton halad, előz, vissza, előz, ki, be, ki, be. Aztán a szembejövő arca. És az üvegfröccsenés. A csönd. És az a könnyűség.

2012. szeptember 25., kedd

ÖT NŐ




- egyfelvonásos -



Öt nő utazik egy buszon: van köztük idős, középkorú, fiatal. Öt nő - vajon mi lehet bennük, a sorsukban közös? Összekötötte, össze fogja-e kötni őket bármi azon kívül, hogy egy buszon utaznak? Vannak-e véletlenek? Vagy azért vannak a véletlenek, hogy elősegítsék, kiprovokálják a szükségszerű megvalósulását?

Szereplők:
Öt nő: egy 20, egy 30, egy 45, egy 60 és egy 80 éves.
Történik: mostanában, egy távoli országban.



Első kép


A színpad lassan feldereng. Sötét háttér előtt, a színpad elején egy-egy székhez kötözve ül öt nő, fejükön fekete, zsákszerű csuklya.
Hosszú csend. Egy szék megreccsen.
30: Van itt valaki más is?

Csönd.

60 köhögni kezd. Próbálja visszafojtani, sikertelenül.
30:Van itt valaki?
20: Én itt vagyok. Például.
60: Hallgassanak inkább! (Köhög) Lehet, hogy tilos beszélni!
30: Akkor majd ránk szólnak.

Csönd.

30: Nem szólnak. Hol lehetünk?
20: Én nem tudom. Szinte semmire nem emlékszem abból, ami történt.
30: Maga az a szoknyás kislány abból a csoportból!
20: Valószínűleg… Vagyis persze, csak elgondolkoztam, milyen csoportból…
30: Hogy mondjam. Abból a hangosból.
20: De hol lehetünk?
45: Bizonyára a terroristák táborában vagyunk, vagy valami titkos rejtekhelyen.
60: Á, maga is itt van? Megismerem a hangját. (Köhög)
20: Úristen… Most jut eszembe… Meg fognak minket ölni!
45: Azt megtették volna nyomban. Nem kellett volna idáig vacakolniuk velünk.

Csönd. 80 alig láthatóan előre-hátra billeg.

20: De miért pont minket? Miért?
45: Ez teljesen véletlenszerű. Kérdezze inkább úgy, hogy vajon csak velünk történik? Annak több értelme lenne, és időszerű is tisztázni, amíg lehet. Elképzelhető, hogy csak minket hagytak életben.
30 és 60 egyszerre: Ne mondjon ilyet!
60: Attól, hogy maga egyedül utazott, nekünk még…
30: Hogy képzeli? Érzéketlen.
45: Nem vagyok az. Csak megpróbálom józanul fölmérni a helyzetünket.
30: Józanul? Azzal sokra megyünk itt, az őrültek között…
45: Ugyan! Ha átlátjuk a helyzetet, lehet, hogy rájövünk, mit is terveznek. És akkor több az esélyünk.
20: Mire? Hogy később ölnek meg? Mert nyilván meg fognak ölni. Ki fizetne értünk? Néhány turistáért?
45: Hát a kormány. Fizetniük kell. Elraboltak minket, túszok vagyunk, nyilván nem ok és cél nélkül. Most tárgyalás indul, csak az a kérdés, mikor.

Csönd.

30: Nem tudom elképzelni. Maga szerint alkudozni fognak a terroristákkal? Megmondták számtalanszor, hogy nem is tárgyalnak velük!
45: Biztos, hogy fognak. Lehet, hogy először titokban, de fognak. Biztos.

Hirtelen fény. Pár fekete álarcos alak rohan be és érthetetlen kiabálás közben letépik a csuklyát a nők fejéről. Az egyik terrorista kameráz, a többi a nők mögé áll, vezetőjük érthetetlen nyelven ordít, majd a nőkhöz fordul.

Vezető: Ti vagytok foglyai Nemzeti Felszabadítási Frontnak. Kormanyotok valtsagdijat fizet és ti szabadok. Ha nem fizet, egymas után titeket megolunk. Varjatok sorsotokat!

Kirohannak. A színen marad az öt nő az újra elhalványuló fényben, csuklya nélkül.



Második kép



Hallgatnak, egymásra néznek, kivéve 80-at, aki csukott szemmel billeg előre-hátra.

45: Hallották, ugye? Tárgyalnak a kormánnyal. Akkor fizetni fognak és kiszabadulunk. Különben, ha nem tárgyalnának, miről beszélt volna ez az ember?
30: Az is lehet, hogy csak most kezdenek tárgyalni. Fognak. Ha meglátják a felvételt, biztos fognak. Persze ha tényleg megmutatják nekik.
20: Szerintem már most fönn van a neten. Rögtön, ha nem élőben. Ezek nem vacakolnak. Szerintem élő egyenesben fölrakták a netre, de lehet, hogy egyúttal valamelyik tévé is leadta.
45: Annál jobb. A nyilvánosság nyomására kénytelenek lesznek tárgyalni, semmiképp sem tarthatják titokban az ügyünket.
60: Úgy beszélnek maguk, mintha a kormány képviselői jártak volna itt az előbb. (Köhög) Abból, hogy ezek tárgyalni akarnak, biztos, hogy nem következik, hogy a kormány is akar. És a nyilvánosság… Lehet, hogy épp a nyilvánosság miatt szóba sem állnak velük. Hogy az emberek felé demonstrálják az eltökéltségüket.
30: Ne károgjon már! (80-hoz) Hogy van a néni?
80 (lehunyt szemmel ül, billeg)
30: Lehet, hogy nem érti. Vagy sokkot kapott. Néni!
60: Talán alszik.
20: Vagy nem is él… Olyan öreg volt szegény.
45: Na, ne temessük azért. Látod, mozog. Sokkot kapott, nem csodálom, amilyen durván bántak velünk. Csak remegtem én is, mukkanni se mertem.
30: Durvák, igen, de profin csinálták. Tulajdonképpen még vigyáztak is ránk, nem?
45: Na igen, errefelé van némi hagyománya a túszejtésnek meg az emberrablásnak!
60: Hagyománya?
30: Igen. Évszázadok óta rabolgatják egymás rokonait. Nem öncélúan. Náluk ez az, izé, az üzleti élet egyik formája… Pont ezért lehet bízni bennük.
60: Bízni?
45: Nem érti? Persze, ez nem volt benne az útikönyvekben. Ezek itt tudják a túszok értékét. Nem mészárosok, hanem profi emberrablók. Nem az a céljuk, hogy vér folyjon, hanem hogy pénzhez jussanak. Vagyis kiszámíthatóak, így értjük, hogy lehet bízni bennük. Nem ölnek meg senkit csak úgy, értelmetlenül.
20: Hát én nem tudom. Amit a busz körül műveltek, az nem volt értelmetlen?
45: A saját logikájuk szerint nem.
20: Mi? Ahogy lelövöldözték a biztonsági őröket?
45: Milyen őröket? Azok már rég nem voltak ott, már a legelején elpucoltak.
30: Nyilván vastagon benne voltak.
20: Akkor hát… kiket lövöldöztek le?
60: Talán más buszok utasait…
30: Nem volt más busz.
60: De mi lesz, ha mégse lehet kiismerni őket? Ha megkínoznak? Levágják az ujjainkat és postára adják? Megerőszakolnak?
30: Na, attól azért nem magának kell félnie.
45: És nem vágnak le semmit, ezek nem maffiózók…
20: Megerőszakolnak… Én még sosem voltam igazából férfival.
45: Nyugodjon meg, én se.
30: Maga? Hogyhogy?
45: Mert? Úgy nézek ki, mint aki olyan… tapasztalt? Csak közöltem a tényt. Mindenesetre higgyék el, a körülményekhez képest tényleg biztonságban vagyunk.
60: Biztonságban…
(hallgatnak)
20: Úristen, nem akarok meghalni egyenes adásban…
30: Nem fogunk.
20: Pisilnem kell.
45: A kormány tárgyalni fog. Már tárgyalnak is.
60: (épp felcsattanna, mozdul)

Hirtelen nyílik az ajtó, éles fény, berohan pár álarcos terrorista. Fegyvert fognak a nőkre.

Terrorista-vezető: Kormanyotok nem targyal. Teroristak vagyunk szerinte. Van tiz percetek. Kivalasztjatok, melyikotok meghal. Egyvalakit megolunk tiz perc mulva. Valasszatok magatuk kozul.

(Kimennek. Újra tompa fényben ül az öt nő.)



Harmadik kép



30: Ezt nem hiszem el…
45: Nem hiszi? Mit?
30: Csak ijesztgetnek…
20: (zokog) Megölnek egyenes adásban…
60: (zokog) Még hogy kiszámíthatóak… Hiába okoskodik… Mészárosok egytől-egyig…
45: Pedig elhiheti, amit mondok. Teljesen logikus. A kormány egyelőre nem tárgyal. Viszont tud rólunk. Nyomatékosítaniuk kell a követelésüket. Ha élőben leadják egyikőnk megölését, nincs az a kormány, amelyik nemet mond. Azt egyszerűen nem tehetik meg.
20: Szóval kiszámíthatóak? Maga szerint mi tartja vissza őket, ha egyet megölnek, hogy megöljék a többieket is?
60: És ha megkapják, amit követelnek, mért hagynának minket életben? Becsületből?
30: Igaza van! Lehet a feltételük más is, nem csak pénz, például bebörtönzött társaik szabadonbocsátása. És utána mindannyiunkat megölnek…
45: Ez nonszensz! A cserét úgy bonyolítják, hogy garanciát kapjanak a biztonságunkra. Ez kölcsönös és egyidejű. A kormány nem hülyék gyülekezete.
30: Ha maga mondja…

Csönd

30: De akkor… Ki kell jelölnünk, kit?
60: Micsodát?
45: Hallotta. Hogy ki legyen az áldozat.
20: Ezt nem… Hogy várhatják el, hogy magunk közül?
45: Gondolom, vannak szempontok, amik racionálisan mérlegelhetővé teszik…
60: Nem értem. Mit mérlegelnek? Hogy hogyan tudnak a lehető legjobban még megalázni, emberi voltunkból kivetkőztetni?
45: Nem ők. Mi. Mi kell, hogy mérlegeljünk. Ezt a feladatot kaptuk.
60: Hát akkor mérlegeljen! Magának van családja? Gyereke?
45: Értelemszerűen nincs.
60: Magának?
30: Nekem egy van. Ötéves. Először van egy hétig külön tőlünk. Anyámék vigyáznak rá otthon. És elvileg van hozzá egy férjem is, reggel még volt.
20: Úristen, ezek a szempontok? Mert én húszéves vagyok és nincs gyerekem, nincs férjem és még nem is voltam senkivel, öljenek meg engem?
60: Nyugodj meg, kicsikém. Nem erről van szó. Senki sem akar téged… Csak meg akartam mutatni, milyen… Majd a racionális hölgyek választanak, maguk közül, gondolom.
30: Én hazajutok. Ezt az első pillanattól elhatároztam és érzem. Csak így lehet életben maradni.
45: Én is úgy érzem, hogy nem én vagyok a megfelelő ember. Persze talán az életkor is számít.
20: Én nem is ismerem magukat! Mit számítanak nekem! Én nem halhatok meg! Az lehetetlen!
60: Na, én befejeztem, még hogy az életkor!
45: Akkor majd választanak az őrök!
60: Válasszanak! Kikérem magamnak, hogy mérlegre tegyenek, mennyit érek, többet-e vagy kevesebbet, mint mások… (Köhög)
45: Miért? Miért ne lehetne mérlegre tenni? Bizonyos szempontból, ötünk szempontjából nem az éri a legtöbbet, aki feláldozza magát?
60: Feláldozza!
30: Ne veszekedjenek már! Nem választunk, nem tesszük meg nekik ezt a szívességet! Válasszanak ők! Nehogy még, hogy is mondjam, bűnrészesnek érezzük magunkat.
20: (60-hoz) De maga mégis élt már hatvan évet! Én húszat. Maga élhet még max húszat, én akár még hatvanat is!
60: Hát akkor legyen maga! Ha olyan értékes a fiatalsága az én vénségemmel szemben, akkor nem jobb lenne, ha…
30: Nem értik? Nem választunk!

Csönd.

45: Itt nem is az efféle objektív tényezőkről van szó. Hanem az áldozatkészség fokától. Van, aki képes rá. Én nem. Nekem talán nem is az a feladatom, hanem a túlélés. Talán hasznuk lehet belőlem... esetleg egy szökés során.
30: Szökés? Hogy gondolja?
20: Maga titkos ügynök?
45: Természetesen nem. Szerkesztő vagyok egy lapnál.
30: Újságíró! Remek! Már értem: elrablásom története, ebből minimum egy könyvet írhat. Vallja be, ezért akar annyira kiszabadulni. Elvégre ha meghal, nem tudja megírni az „Áldozatkészségem története” című könyvet!
45: Szó sincs ilyesmiről, én csak hangosan gondolkodtam.
30: Bocsánat, de most legyintek. Hangosan gondolkodott? Jól lehet látni a gondolatait! Ilyenek maguk, firkászok. Míg mások élik és elszenvedik az életüket, maguk a koncra lesnek, miből mi lesz, mi hír, mi nem, és ha nem elég tragikus, nem is hír, nem sztori! Azt hiszi, nem tudom? A férjem is író vagy legalábbis azt hiszi.
45: Hogy jön ide?
30: Bocsánat, hogy félbeszakítom! Mi azért jöttünk erre az útra, hogy mentsük a házasságunkból, ami menthető. De tudja, mit csinált az író úr egész idő alatt? Ivott és fényképezett és ivott és fényképezett. Hogy majd útinaplót ír belőle… Ahelyett hogy a házasságunkat írná újra. Ilyenek maguk mind. Mások szenvedései után ácsingóznak, esténként azért imádkoznak, hogy reggelre tönkremenjen, kipurcanjon pár rendes ember, hátha lesz belőlük pár ezer karakter. Maga is mindent megtesz, hogy túlélje, megírja, magának a mi sorsunk… De a sajátja is csak téma, lehetőség, hogy kivonja magát közülünk, magát ne érintse, megfigyelő maradjon, ugye? Igazam van?
45: Nincs.
30: Nem vártam választ! Felemelem a mutatóujjam és folytatom! Mit meg nem tenne, hogy minél hősiesebben haljunk meg, hogy a könyve értékesebb legyen! Ha ugyan igazat írna… Miről ír például a férjem a novelláiban? Szerelemről! Miközben a gyerek születése óta egy kezemen meg tudom számolni, hányszor… Élet helyett írnak és azt állítják, az írás az életük. Azok az áldozatok, akik körülöttük élnek. Hát ezek a tények, úgyhogy ne beszéljen áldozatkészségről a maga hátsó gondolataival! Ne csomagolja a szenvedésünket a dicsőségvágyába!
45: Frappáns zárszó.
(Hallgatnak)
45: Akkor ki ne legyen?
60: Megmondtuk: senki se legyen!
30: Én is hangosan gondolkodom. Tudják, mi jutott eszembe? Ha gyereke van az embernek, egyszerre lesz bátrabb és gyávább. Mindent megtenne érte, megvédené bármitől, bárkitől. Egyszer egy nő felpofozta a játszótéren. Ott álltam a nő előtt, felemelt ököllel, most én magát megütöm, ezt ordítottam. Nem is tudom, mért jut pont ez eszembe. Még jó, hogy nem hoztuk el. Na, és ugyanakkor el is gyávul az ember, elkezdi félteni az irháját, mert mi lesz a gyerekkel. Százféleképpen gyötri magát, elképzeli, hogyan jut árvaságra, mi lesz vele nélküle. Ahogy most… Nem is magam miatt félek. És persze a férjem. Hogy mi lehet vele? Megölték? Hogy ott fekszik, a testében…
60: Hagyja abba! (Köhög) Semmi bajuk. Hamarosan találkozunk…

(Kivágódik az ajtó. Berohannak a terroristák, éles fény, egyikük kameráz. A vezetőjük érthetetlenül ordít, majd a nőkhöz fordul.)

Vezető: Egyikotok megolunk! Kit valasztotok?

Csönd.

Vezető: Kit valasztotatok? Ferjeitek otthon nezik, ki bator kozuletek? Ki nem bator?

Csönd.

Vezető: Senki se valasztotok? Senki?
80: Engem öljetek meg.
Vezető: Téged valasztotok, neni? Te vagy bátor.
(Eléáll, a kamera 80-at veszi.)
Vezető: (Kezében pisztoly) Akarsz valamit mondani kamerába, neni, mielott lelolek?
80: Oldozzátok ki a kezem.
(Kioldják)
80: (Feltűri a ruhaujját, karjára számok vannak tetoválva) Ezt akarom mutatni.
Vezető: Mi az? Tetovalas? Szep tetovalasod van, neni, számok, otszáztizenhat-otszáztíz-tizenezer-tizennyolc. (A kamera felé fordul, érthetetlenül ordít, majd lelövi 80-at. Nyomban ezután hátradöntik a székkel és úgy hagyják.)
Vezető: (a nőkhöz) Látjátok! Van újra tíz percetek. Ki kovetkezó? Valasszatok!

A terroristák kimennek. Újra tompa fényben ül a négy nő.


Negyedik kép



Hosszú csönd. 60 köhög.

20: Bepisiltem.

Csönd.

60: Megmondtam. (Köhög) Nekik ennyi egy emberélet.
45: Uramisten.
60: Volt, nincs. Fekszik. Elkaparják a homokba.
45: Amíg meg nem egyeznek, ez lesz. Föl kell készülni a következőre.
30: Kilenc percünk van.
60: Kilenc. Mire?
30: Hogy állítsunk valakit. Újra.
60: Újra? Szerencsétlen néni…
30: Látszott rajta, olyasvalaki, aki kész feláldozni magát.
60: Ez nem igaz. Senkiről se tudni, mi rejlik benne ilyen helyzetben. Ha hősnek tűnik is, nem hátrál-e meg.
45: Vagy hogy miért csinálja. Ebben egyetértek.
30: Vagy hogy miért nem?
60: Maga is csak menti az irháját, azért annyira mérges a firkászra.
20: És maga?
60: Miért? Miért szégyen az, ha valaki érzi, hogy van veszítenivalója?
30: Maga legalább felnevelte a gyerekeit, de az enyémet ki fogja?
60: Nem erre gondoltam, csak általánosságban. De ha folyton hibáztat, akkor meg se szólalok. Döntsenek nélkülem.
45: Szóval maga biztosan nem vállalja?
60: Biztos.
45: Akkor hárman maradtunk. De igaza van (30-hoz), nem muszáj választanunk. Majd választanak ők. (Csönd) De ha választunk, azzal mégis megmutatunk valamit magunkból. Akkor nem véletlenszerű. Akkor el tudunk búcsúzni.
30: Lehet, hogy igaza volt. Hogy mégiscsak ér valamit ez az önfeláldozás.
60: Önfeláldozás? Maguktól abból nem sokat láttunk.
45: Azt tetszett mondani, hallgatni fog. Kiszállt, nem? A néma pusztulást választotta. Egyetértek, tényleg ad valami méltóságot, ha mi választunk. Aki elvállalja a következőt, az ad tíz vagy húsz percnyi esélyt a többinek, hátha már úton vannak értünk…
30: Van más választás is: legyen az öregasszony. (60 felé int a fejével) Mondjuk azt, hogy őt választottuk!
60: Mit képzelsz!
45: Hagyja abba! Önként kell jelentkezni, rábeszélés, befolyásolás nélkül, különben tényleg bűnrészesek leszünk!
30: Csak ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból.
60: Milyen nyulat, kedvesem? Milyen bokorból?
30: Hogy tényleg kiszállt-e. Hogy tényleg olyan mindegy-e a néninek?
20: Eldöntöttem. Elvállalom. Maguk annyi undorító dolgot meg féligazságot összehordtak. Meg sem érdemlik. De mégis, leszek a következő.
60: Hál’ istennek! (Köhög) Elnézést. Tényleg, elnézést... Én nem gondoltam... Csak úgy kicsúszott a számon.
30: Biztos vagy benne?
20: Biztos. Elmondok valamit, búcsúzóul. (Csönd) Szeptembertől másodéves lennék az egyetemen. Volt egy fiú, folyton nézett engem az órák alatt meg a folyosón. Nem ismertük egymást, sose beszélgettünk. Heteken, hónapokon át csak nézett, sose szólított meg. Ha visszanéztem, elkapta a tekintetét. Eleinte. Aztán egyre tovább állta, persze így is csak másodpercekig. Sok ideig tartott ez. De sohase mosolygott, inkább szomorú volt. Végül én szólítottam meg, mert már nem is voltam benne biztos, miért néz? Meg tetszett is, hogy tetszem neki. Az arca keskeny volt és kissé pattanásos. Esetlenül baktatott mellettem hazafelé. Néha virágot hozott, de nem olyat, amit szeretek, mert én a tűzpiros rózsát szeretem, ő meg mindig mást hozott. Apám kertész, mindig tűzpiros rózsát köt csokorba, ha szülinapom, névnapom van, vagy csak úgy, ha jó napja van, Mercedes rózsát. De ez a fiú egyszer irdatlan nagy liliomot hozott, egyszer meg valami lehetetlen temetői virágot. És egyszer tulipánt, decemberben tulipánt… Egy kis szobát bérelt egy néninél. Amikor fölmentem hozzá, a néni otthon volt, a nagy konyhában matatott olyan rosszalló tekintettel… Onnan nyílott a fiú szobája, a cselédszoba. Cigiszag volt benn és régi bútorok szaga. Gyorsan levetkőztünk, mintha már máskor is csináltuk volna. Hideg volt. Merev volt a kukija, láttam, ahogy fölémgörnyedt és a kezével hozzámért. Akkor nedvességet éreztem a hasamon, jaj, jaj, sóhajtozott és belém markolt. Mellém zuhant, ne haragudj, azt mondta, maradj, maradj, de nem akartam, letöröltem magamról, olyan undorító az egész, szét kell vetni a lábakat, meg a keze meg a merevsége meg az a melegség. Két remegő test, kinn hideg és idegenség és a néni rosszalló tekintete, ahogy kislisszoltam; a fiú azon túl is nézett az órákon, de most már én kaptam el a tekintetemet. Nem bírnék vele lenni, de nem tudom, mással bírnék-e. És ez így most nem is olyan nagy baj.

Csönd.

30: Biztos ezt akartad elmondani?
45: Hallgasson el!
60: Jó, hogy elmondtad.
20: Nem maguknak mondtam. Hanem hogy el legyen mondva.

Kivágódik az ajtó, éles fény.

Vezető: Valasztottatok?
20: Igen. Engem.
Vezető: (fejéhez tartja a pisztolyt, a kamera veszi őket) Uzensz valamit csaladodnak?
20: Apa, anya! Szeretlek titeket!
Vezető: Jól van! Kormányotok nem egyezik. Ujabb kivegzés emiatt. (Hirtelen a 30 éveshez lép, a kamera követi és a vezető 30-at lövi le, a székét azonnal hátradöntik, kiviharzanak. A színen marad a három nő.)



Ötödik kép



Hosszú csönd.

45: Tényleg az volt az első gondolatom, hogy milyen jó lesz megírni… Az elrablásunk pillanatait, a hosszú utat bekötött szemmel, aztán ahogy itt csuklyában egymásra találtunk… Azt hittem, meg lehet és jó lesz megírni. Szinte láttam magam előtt a vakuk villogását a katonai reptéren, ahová megérkezünk, hallottam a tapsot a sajtótájékoztatókon, meg azt a hallható, susogó csöndet, ahogy a szerkesztőségbe bevonulok és utána a könnyes nyakamba-borulásokat. Basszus, zokog a legjobb cimborám a szerkiben, azt hittem, megkapom a székedet, basszus! Dedikálom a könyvet, amiben alapos történeti-politikai-kulturális hátteret dolgozok ki a személyes történethez. Díjátadók, fordítások. Milyen érzékletesen fogom megírni, a terrorista lelkületet, az álarc mögül elővillanó emberséget... Azt hittem, szép, szívet melengető képet rajzolok majd a társaimról, a drámai sorsközösségben azonnal kialakuló összetartozásról, együttérzésről... Meg a belső vívódásaimról, ahogy eljutok a rémülettől... Hová? Ez csak álmodozás volt, azt hittem, a nagy kaland kezdődik el, de ez nem kaland, ez borzalom, tömény borzalom. Az erőszak. A kegyetlenség. A kiszolgáltatottság. Nincs benne semmi magasztos, semmi hősies, hacsak az a néni, az nem volt az... Borzalmas és gyomorforgató. A dörrenés előtt a fémes fenyegetés, a szűkölés a puha, védtelen testben. Egyszer a metróban elszabadult valami bolond kiskatona és mindenkit kimenekítettek. A kijáratnál géppisztolyos kommandósok guggoltak, a fegyverek csöve ránk szegeződött. Emlékszem, az milyen volt, mintha már belém is hatolt volna a golyó. De ez... A dörrenés és utána a test megrándulása, elernyedése. Némaság. Nem marad más, csak a színes ruhába csomagolt hentesáru. Tizennégy éves voltam. Korán sötétedett, őszre járt. Hallottam, ahogy jönnek utánam, ketten voltak, éreztem, hogy követnek. Nem volt merre menekülnöm. Úgy tűnt, nagyon-nagyon sokáig követnek. Nem értettem, miért olyan, sokáig, mit akarnak, csak jöttek, jöttek, tudtam, egyre inkább tudtam, hogy nagyon rosszat akarnak. Én meg mentem előttük fehér blúzban, fekete szoknyácskában és úgy éreztem, teljesen meztelenül. Aztán egyszer csak, már azt hittem, mégse, de egyszerre némán megfogtak, határozottan és teljes csöndben, azt is mondhatnám, gyakorlottan, szakszerűen, bevittek valami kapualjba, be valami betonudvarra, közben már teljesen le is vetkőztettek, és én mukkanni se mertem, pedig egy szót se szóltak, mire gondoltam, nem tudom, talán arra, hogy ha csöndben leszek, a legrosszabbat elkerülhetem? Egy halvány villanykörtét néztem, miközben elvették a szüzességemet. Aztán rám dobálták a ruháimat, ahogy ott feküdtem a kövön, ebben volt valami részvét, vagy nem is tudom, megbecsülés, és utána eltűntek. Soha senkinek se meséltem el. Annak a nőnek se, akivel tíz évig együtt éltem, és akit így utólag nem tudom, szerettem-e, gyűlöltem-e, azt hiszem, szerettem és gyűlöltem egyszerre, ahogy magamat is. Elmesélhettem volna, de most már nincs jelentősége. Felöltöztem, hazamentem, beosontam a lakásba és letusoltam, korán fekszem, anyu, nagyon ki vagyok purcanva. Jó éjt, kicsim. Mit változtat a tényeken, hogy elmesélem-e bárkinek? A néni a tetoválással, én a testemben az idegenekkel, a koponyába hatoló lövedék: mind ugyanaz az undorító, megmagyarázhatatlan és magyarázatra se szoruló tényállás. Nincs semmi, csak a meggyötört testek, körülöttük a közöny, bennük a rémület, míg egymásra nem hányják mindet. Nem lenne szabad senkinek ilyen kiszolgáltatottnak lennie. Egyedül istennek kellene ennyire kiszolgáltatva lennünk. De itt nincs isten, és isten az emberek kezére adott, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak. Mit lehet ebből írni? Egy rövid hírt: terroristák gyors egymásutánban hidegvérrel lemészároltak öt nőt itt és itt, ekkor és ekkor. Minek megírni annak történetét, hogyan mondunk csődöt olyan helyzetben, amelyben mások hőssé válnak? Most már inkább azt gondolom, milyen jó lesz meg nem írni, ha lesz egyáltalán olyan, hogy lesz...

Kivágódik az ajtó, éles fény, a vezető 45 elé áll.

Vezető: Most is van valasztas. Egy meghol, ki lesz? Tudsz szamolosdi?
45: Nem értem.
Vezető: Tudsz mondoka, kiszamolos?
45: Tudok.
Vezető: Te mondod, én mutatom.
45: (Miközben a Vezető pisztolyával fejről-fejre halad a három nő között.) Ecc-pecc-kime-hecc-holnap-után-bejö-hecc-cér-nára-cine-gére-ugorj-cica-aze-gérre-fuss-jött-egy-busz-még-egy-busz-lema-radta-vén-kram-pusz.
45-re jutott. A vezető érthetetlenül ordít, a kamera veszi, lelövi, hátradöntik. Kirohannak.



Hatodik kép



Csönd.

60: Ha megint jönnek, leszek én. Hogy legalább megpróbáljam. Te is megpróbáltad, csak én nem.
20: Nem kell. Nem látja? Senki sem marad meg.
60: Nem akarom, hogy én legyek a vén krampusz.
20: Nem akar élni? Én akarok.
60: Figyelj, kicsim, nekem majdnem ekkora unokáim vannak, mint te. Igazad van. Miért pont én maradnék? Nekem ez a helyzet... nem is olyan idegen.
20: Nem értem.
60: Az egész életem másról se szólt.
20: Mint?
60: Erről. Amiről ő beszélt, a kiszolgáltatottságról. Hat hónapos voltam, mikor elhagyott az anyám, mert külföldre menekült az ellenséges csapatok elől és engem nem vihetett. A nagyanyám nevelt mindaddig, míg hatéves koromban anyám vissza nem jött, magához vett, hogy lakáshoz jusson. A cselédje voltam, úgyhogy elmentem az első fiúval. A férjem lett. Egész idő alatt vert. Először a nászutunk után, aztán terhesen is. Ha nem volt leves. Ha volt, de kihűlt. És mindig kihűlt, mire odaült. Kurva hideg, ordít ilyenkor. Három abortuszt csináltattam titokban, mert azt mondta, szó se lehet gumiról, bogyóra egy fillért sem ad, amikor vettem, lehúzta a vécébe, mi vagyok én, ordított, mit képzelek, hogy nem fogadom be a magját? Ilyeneket. Nem nagy sztori. Ebből mit lehetne írni? Harminc éves korom óta iszom. Nem sokat, mert nekem kevés is elég, hogy beletörődjek a megváltoztathatatlanba... Egy pohár a koloniál szekrény színes üvege mögött lapuló itókából és hopp! Mancika máris jól van.
20: De mért nem hagyta ott?
60: A férjemet? Eszembe se jutott. Illetve eszembe jutott: ez volt az én életemben a lehetetlen, a nagybetűs lehetetlen. Ha arra gondoltam, azt éreztem: elveszek. Megyek az üres utcán. Zuhanok a semmibe. Nem tudom jobban kifejezni. Az én osztályrészem az, hogy abba kapaszkodjak, aki kínoz.
20: Hát akkor ne tegye. Ne kapaszkodjon beléjük, ne jelentkezzen, hisz akkor csak újabb kínzásért folyamodik.
60: Nem is teszem. Nem hagyom magam. Pont ezért leszek én a következő.
20: Csak azért, hogy meneküljön az élete elől?
60: Azért, hogy végre csináljak valamit.
20: Nem hiszem. Nem győzött meg. Egyébként is: egy jelentkezőt lelőttek, egy helyett mást öltek meg, az utolsót kisorsolták. Maga szerint mi következik?
60: Nem tudom.
20: Nem tudom én se. Néha behunyom a szememet, a metrón vagy a suliban vagy akárhol és elképzelem, hogy ez nem is a valóság. Mint amikor elalszunk, de fel-felriadunk, vagy mint amikor félálomban ébredezünk, azt álmodjuk, hogy felébredünk, de csak újabb és újabb álomra ébredünk. Nem ez a valóság: nem alszom el, nem ébredek fel, nem ez vagyok, nem ezen és ezen a helyen. Nem bánthatnak. Hátha egyszer ott maradok. A másik valóságban. Hátha ez a valódinak hitt valóság valójában az elalvás, és a másik, a képzelt az igazi, csak tévedünk. Régen könnyű volt beleringatni magamat ebbe, olyannyira, hogy hosszú ideig sérthetetlennek, halhatatlannak hittem magamat. De aztán egyre nehezebbé vált. Azt hiszem, nincs más, csak ez. Nincs kiszállás, tényleg csak ez van, a testek, a golyók.
60: Kicsim, imádkozol velem?
20: (Hallgat) Igen, de némán, szavak nélkül. Nagyon zavarnának a szavak.

Hosszú csönd.

Kivágódik az ajtó, berohannak a terroristák, kameráznak.

Vezető: Oldjatok fel oregaszony. (60-at kioldozzák, felállítják, a Vezető pisztolyt nyom a kezébe.) Nincs tobb idó. Targyalasok vége. Egyvalaki lehet szabad. Te lelovod kislanyt, és mesz haza csaladodhoz. Rajta! Fogjad a fejre, lójed fejbe! (Ordít) Csiald, neni, nem akarsz élni? Kicsoda ó neked? A gyereked? Nem! Rokonod? Senkid! Neked gyereked, rokonod, férjed otthon vár! Legyél bator, erós végre. Old meg! Old meg! (60 leereszti a pisztolyt) Te nem lehetsz szabad, gyava vagy. Micsoda lelóni valakit? Micsoda, micsoda, micsoda? (60 hirtelen a Vezetőre fogja a pisztolyt.) Na, neni, megis vagy bátor? Lójél néni, leszel szabad! Látod, en nem félek, tudom, igazam van! Lójél, lójél már! (60 újra leereszti a pisztolyt.) Jaj, neni, ennyi volt? (Elveszi a pisztolyt) Jegyezd meg, lelóni valakit nem baj. Alig fáj. Sok minden fontosabb mint élet. Egy ember, mi az? Ot nó, mi az? Ferjed, mi az? Ferjed ott volt buszon? (60 bólint) Busznál mindenkit lelóttunk, csak ti éltek, ti ketten. Na, kell pisztoly? (60 hallgat) Jól van. (Vezető lelövi 20-at, hátradöntik.) Te, néne, egyedul megmaradsz, hogy otthon elmondd: kormanyotok és népetek bunei miatt sehol se lesz tobbé nyugtotok, se kulfoldon, se otthon. Mindenhol megtalálunk! Nincs biztonság! Egyedul tólunk fúg, hol lesújtunk, hol megkegyelmezunk! Neked megkegyelmezunk! Koszond meg Nemzeti Felszabadítási Frontnak, hogy kegyelmez! Koszond!
60: Köszönöm.

A terroristák elviharzanak. A színen marad tompa fényben, szabadon az egyetlen nő. A távolból helikopterzúgás, lövöldözés hallatszik. Függöny.